Valamikor régen az ősi kultúrákban, a természeti népeknél volt egy vörös sátor, ahová a nők elvonulhattak havonta egyszer, ha szükségét érezték. Igen, azokon a napokon, amit a nyugati világ „nehéz napoknak” hív.
Ebben az időszakban az asszonyoknak nem kellett ellátni a mindennapi teendőiket, a gyerekekre a közösség tagjai vigyáztak, ők pedig teret és időt kaptak önmagukra. A férfiak nem gondolták, hogy „jobb ez így mert nem kell a női hisztivel foglalkozni”, mert nem ez volt a hozzáállás. Az a pár nap egyszerűen másról szólt. A nők másfajta állapotban voltak, figyelembe vették a testük jelzéseit, igényeit, és ezt a törzs tiszteletben tartotta.
Ha valahol létezik még ez a szokás, akkor az rejtve van a „modern ember” elől, és maradinak van titulálva. A valóságban arról van szó, hogy valahol útközben a nőiség mély tisztelete kiment a divatból, és átalakult egy olyan jelenséggé, amit nyűgnek tartanak, lenéznek vagy éppen figyelmen kívül hagynak. Teszik ezt sokan nő létükre, karöltve sok férfival.
A mai felfogás ráhúzza a hisztéria lepedőjét arra az időszakra, amikor a legelesettebbek és legérzékenyebbek vagyunk. És már mi sem vesszük komolyan magunkat. Mindent megteszünk, hogy ne látszódjon hogy vagyunk. Elfojtjuk a fájdalmat, elnyomjuk a hangulatunkat, és olykor még büszkék is vagyunk arra, hogy bezzeg mi még így is teljesítünk és megfelelünk az elvárásoknak.
Gondolkodjunk el, csak egy kicsit.
A Nő minden hónapban elveszít bizonyos mennyiségű vért, s ez nyomot hagy benne akkor is, ha nem vesz róla tudomást. Szinte alkímiai folyamat ez, átalakulás megy végbe a tesben és a lélekben is. Veszteség, hiszen ilyenkor elveszíti a megtermékenyülés lehetőségét, s valamennyit elveszít a fel nem használt életenergiából is.
Elveszít valamit, ami meghalt benne, és ezt el kell engedni, meg kell gyászolni. Közben tisztul, s ha átadja magát a folyamatnak, izgalmas teremtő energiák szabadulhatnak fel. Megtisztulás, transzformáció, újjászületés.
Nem azt mondom, hogy hatalmas drámát kell csinálni belőle, ami előtt térdre kell borulni. De vajon eszünkbe jut-e, hogy virágzásnak hívjuk ezt az állapotot? Átérezzük-e a szépségét és a varázsát? Megvan-e a ciklustudatosságunk?
Valóban tiszteljük-e a testünket, figyelünk a jelzéseire? És nem csak olyankor, amikor édességre vagy épp szexre vágyunk.
A természetes áramláshoz hozzá tartozik havonta ez a pár nap, hiszen mint NŐ: ez is én vagyok. Ez mutatja meg, hogy egészségesen működő testem van, amihez illene hozzáhangolnom a lelki működésemet is. Szükségem van a gyászra, hogy megsirassam az éppen ki nem használt termékenységemet.
Ez egy ősi minta bennünk, amiről tudati szinten fogalmunk sincsen, ezért magunknak sem tudjuk megmagyarázni mi a bajunk. Ha megfigyeljük magunkat, akkor felfedezhetjük például, hogy testileg akkor fájdalmasabb a dolog, ha van valami az életünkben, amit el kellene engedni, de nehezen megy. Ilyenkor a test rezonál a lelki küzdelemre.
Van még az is, hogy ha én felismerem a saját megváltozott állapotomat, és azt jelzem a környezetemnek, akkor jólesik, ha nem valami közhelyes választ vágnak a fejemhez, hanem elfogadnak mint Nőt ezzel a hangulattal is.
Szerencsére egyre több olyan férfit ismerek, akikben megtalálható az a fajta mély tisztelet a nők iránt, ami ebben a pár napban extrán jólesik tőlük. Hogy emlékeznek arra: nekik is egy nő adta az életet. Ezzel a hozzáállással a férfi támogat abban is, hogy megerősödjek a nőiségemben.
Az első lépés azonban mi vagyunk, Nők. Hogy mi tiszteljük magunkban a változás állapotát. Ne szégyelljük, ha ilyenkor érzékenyebbek vagyunk, kevésbé aktívak és legszívesebben elvonulnánk egy magányos sarokba. De ha ezt nem is tesszük meg, legalább ne rohanjunk a konditerembe megmutatni „ki a leány a gáton”. Legyünk az az ősi NŐ, aki befogadja minden állapotát, passzív amikor szükséges, és minden hónapban újjászületik.
Szücs Ildikó – Nap Harcosa